r/hungary_pszichologia

Van olyan testi elváltozásod, fizikai jegyed, ami nem tipikus? Hogy keletkezett? El tudtad fogadni? Ha igen, hogy? Milyen a viszonyod vele?

Hol tudok eutanáziára befizetni Európában?

A saját, azaz a 30-40 éves korosztály sokkal zárkózottabb. Egy kicsit idősebb nőkkel pl. túrákon is annyira jól el lehet beszélgetni értelmes témákról, sőt szinte bármiről. Volt, akivel még kávéztunk is utána. Egy fiatal nő jellemzően szótlan, de még a feldobott témákba sem éli bele magát

Sziasztok!

Most szedtem magam össze ehhez a poszthoz kellőképp. Sokan érdeklődtetek az előző posztomnál, hogy mi volt az MRI vizsgálat eredménye, mely a 12 éves fiam tartós, gyógyszerre nem reagáló fejfájása miatt íródott.

Nos, sajnos a félelmeim beigazolódtak. A fiamnál agydaganatot, pontosabban Anaplasticus astrocytoma (Grade 3)-t diagnosztizáltak a homloklebenyben.
Borzasztóan sokkolt a hír, teljesen össze zuhantam. Ne haragudjatok, de nem voltam képes írni ez után a borzalmas diagnózis után senkinek. Nagyon megijedtem. A gyermekemnek persze igyekeztem ezt nem kimutatni, nem volt szabad előtte összeomlanom.

Azóta már sok minden történt. Megoperálták a fiamat, sugárkezelést és kemoterápiát is kap. Úgy néz ki eddig jól reagál a daganat a kezelésekre, de az orvosok sajnos nem bíztatnak semmivel egyenlőre, 2-3 hónap múlva fog kirajzolódni a jövő.

Nagyon félek, a mai napig nagyon megterhel lelkileg. Bizakodok folyamatosan, bíztatom a kisfiamat is, hogy minden rendben lesz. Tartom a lelket benne folyamatosan, pláne a kezelések utáni rosszulléteknél. 0-24-ben együtt vagyunk, egy percre sem merem magára hagyni, így a munkámat sajnos elveszítettem. Nagyon nehéz körülmények között élünk, bár sosem voltunk gazdagok, 2 állásom volt, de szépen tudtunk élni egy önkormányzati bérlakásban és félre is tudtam tenni hálistennek, mert most az összegyűjtött tartalékaimat éljük fel addig, amíg vissza nem sikerül állnom a munkába. De ez a dolog az, ami nem érdekel, csak az lebeg a szemem előtt, hogy a kisfiam gyógyuljon meg minél hamarabb! 🥺

Elnézést kérek, ha keszekusza lett az írásom, de nagyon össze vissza van a fejem.

Köszönöm, ha elolvastad! Szép napot nektek!

Ui.: Küldjétek kérlek a gyógyító energiát! ☀️

Jó, lehet van akit zavar, de én még nem láttam emiatt panaszkodni egy férfit sem.

És talán kevesebb nő is van, aki férfiakat követ különböző platformokon, de azért vannak szép számmal. Amennyi nyáladzó nőt látok félmeztelen pasik videója alatt pl tiktokon.... És ebből rengeteg párkapcsolatban van. Bár én nem kommentelek soha meg ilyesmi és szingli is vagyok jelenleg, de én is követek nem egy ilyen pasit. A környezetemben lévő foglalt nők is szintúgy. Férjezett barátnőm rendszerint küldözgeti ezeket a videókat.

Na de a kérdés, hogy ez miért nem zavarja a férfiakat? Ők nem érzik azt, hogy ez tiszteletlen velük szemben, és, hogy esetleg nem elég jók?

Mit vettél észre, miben különbözöl pszichésen az átlagtól? Opcionális: Mikor és hogy vetted észre?

Sziasztok! Randiztam egy szintén introvertált, csendes lánnyal. Nagyon hasonló a személyiségünk, mindketten csendesek, visszahúzódók, nem a középpontban lévők vagyunk. A randi szerintem egész jól sikerült, elmondta, hogy nehezen nyílik meg, kell neki az idő amíg feloldódik, és hogy a randin még kifejezetten sokat is beszélt magához képest. Látványosan figyelt a testtartására, kihúzta magát a kávézóban és a padon is, amikor leültünk egy padra. Nem húzódott el tőlem, nem tette keresztbe a karját, a testbeszéde alapján azt mondanám, hogy ő is jól érezte magát.

Azonban most jön a probléma. Azóta ghostol messengeren. Írtam neki, hogy jól éreztem magam vele, és elhívtam egy második randira. De nem válaszol azóta, pedig elérhető. A randi előtt messengeren szinte egyből válaszolt minden üzenetemre, ugrott egyből ahogy elküldtem.

Össze vagyok zavarodva, mert a jelek alapján nem volt rossz a randi, nevettünk együtt, megosztott személyes sztorikat, infókat, de azóta még válaszolni sem válaszol.

Most mit tegyek? Engedjem el?

Itt szeretném részletezni, hogy a két végletre gondolok, nem pedig az egészséges testalkatokra.

Jómagam túlsúlyos vagyok, viszont aktívan sportolok, a nőies vonalaim előnyére. Egész életemben azt vettem észre, hogy mindig háttérbe szorultam a férfiak szemében a nagyon vékony lányok mellett.
Két részre szeretném bontani a témát.

Egyrészt, ha csak a külsőt nézzük, az extrém vékony ismerőseim után futnak a férfiak, ellenben én soha egy dícséretet sem kaptam tőlük. Jobb extrém vékonynak lenni, mint teltnek párkeresés szempontjából?

Másrészt, ha a személyiséget is figyelembe vesszük, biztos vagyok benne, hogy valamennyivel zárkózottabb vagyok az egészséges testalkatú nőkhöz képest, de intelligens, kedves és határtartó vagyok mindenkivel. Ellenben számos házas ismerősömnél látom, hogy kritikán aluli módon flörtöl, szexuális “poénokkal” bombáz szintén házas, egyébként intelligens jól szituált férfiakat, és mind a házas mind a szingli férfiak buknak rá. Könnyen kaphatónak kellene lennem, hogy én is kapjak néhány férfi pillantást?

Nem tudom, hogy velem van-e baj, igyekszem igényes lenni és adni magamra külsőleg és belsőleg is, introvertált vagyok, ezen rengeteget dolgozok, pszichológushoz járok. Volt időszak az életem során, mikor vékonyabb voltam, de akkor sem kaptam semmilyen visszajelzést. Sosem volt tele a facebook inboxom férfiak üzeneteivel. Az évak alatt tényleg ezt tapasztaltam, hogy aki butácska, könnyen kapható és már-már “perverz” nő, ők tudnak érvényesülni a férfiak minden rétegénél. Fel kellene adnom az erkölcsöm és ilyen irányba változnom?

Próbálom megérteni miért csinálja ezt a barátom miközben azt állítja, hogy szeret és velem van mindig, de engem borzasztóan idegesít és nem fér a fejembe, hogy ezt miért kell.

Sziasztok,
Nő vagyok, a párom pedig férfi. Amikor összejöttünk, elég vékony voltam: 177 cm vagyok és kb. 55 kg voltam. Sajnos a mentális betegségem miatt gyógyszereket kellett elkezdenem szedni, amik mellett meghíztam kb. 75–78 kg-ra. Beszéltem erről az orvosommal is, és azt mondta, hogy ez a mostani súlyom egy egészséges BMI az én magasságomhoz, az 55 kg pedig már inkább alultápláltságnak számított.
Próbáltam kalóriadeficitet tartani, edzettem is, de a gyógyszer mellett szinte semmi nem vált be.
Ami igazán rosszul esik, hogy a párom néha sértő megjegyzéseket tesz rám. Például:
hogy most már kb. egy súlyban vagyunk, és ez nem neki, hanem nekem ciki,
hogy mekkora lett a fenekem,
hogy összeérnek a combjaim és nincs köztük rés,
vagy hogy ez csak akaraterő kérdése és nem a gyógyszertől van.
Nagyon bánt ez az egész helyzet, mert ő is hízott legalább 10 kilót amióta együtt vagyunk, én mégis ugyanúgy nézek rá és minden részét szeretem.
Őszintén egyre inkább úgy érzem, mintha neki csak a testem számítana, és nem az, hogy lelkileg min mentem és megyek keresztül. Nagyon fáj, hogy ennyire nem érzi át ezt az egészet.
Volt már valaki hasonló helyzetben?

Sziasztok,

Azzal kapcsolatban lenne kérdésem, hogy miknént lenne érdemes belevágnom újra a párkeresésbe Budapested egy 30-as férfiként aki az utóbbi időben külföldön dolgozott.

Rólam annyit hogy korábban másfél évet Londonban majd egy újabb évet Párizsban dolgoztam pénzügyi munkakörben, majd hogy a full remote work is elérhető lett hazajöttem a családom miatt. Alapbetően egy vékony inteligens max átlagok kinézettel rendelkező férfi vagyok és van pár értelmes hobbim is (pl hegymászás, túrázás biciklizés), szóval gondolom az appok az off, illetve hogy az utóbbi pár évben kint nem volt kapcsolatom a karrier hajtás miatt.... szóval szinte biztos, hogy be is vagyok rozsdásodva ezen a téren.

Mit érdemes megpróbálni? Vagy van valami tipp hogy picit több önbizalommal álljak az egésznek neki ?

Mivel közeledek a 30-hoz és ezidáig sohasem volt nővel semmilyen kapcsolatom sem ezért elhatároztam, hogy a prostituáltak felé fordulok. Időközben felkerestem egy szakembert is viszont mivel magánúton kértem hozzá időpontot ezért leghamarabb csak május 27-én fog tudni engem fogadni a magánrendelőjében.

Szerdán végre elszántam magamat és sikerült is felhívnom egy prostituáltat és a hétfői napra kaptam időpontot. Viszont most teljesen elbizonytalanodtam. Tapasztalatlan vagyok a nők terén és félek attól, hogy nem fog felállni a péniszem vagy ami még jobban aggaszt azt pedig a mérete, szégyellem saját magam előtt is. Igazság szerint nekem nővel sohasem lehetne párkapcsolatom mert úgysem kellenék senkinek sem ezért fordult meg a fejemben az az ötlet, hogy akkor inkább lemondok arról, hogy valaha is ismerkedni fogok bárkivel is és inkább fizetek egy prostituáltnak. Úgysem merném senki előtt sem felvállalni azt, hogy soha nem volt semmilyen közöm sem a nőkhöz és, ha ez kiderülne szerintem minden nő el is zavarna engem mert nem akarnának egy ilyen szerencsétlenséggel foglalkozni mint amilyen én vagyok. Legbelül viszont vágyom egy nő érintésére, közelségére és végre egyszer az eddigi életem során szeretném magamat jól érezni és kikapcsolódni egy kicsit.

Sziasztok!

Szakítás után vagyok jelenleg. 4 nap alatt fogytam 4,5 kilót, folyamatosan fáj a fejem, nyom a mellkasom, enni nem tudok semmit, a szemeim égnek. Fogalmam sincs, hova forduljak segítségért, egyáltalán érdemes vagy sem, de úgy érzem, lassan nem tudok normális emberként funkcionálni.

Nem tudom, ez mennyire számít normális stresszreakciónak, de kezdek megijedni a testi tünetektől is.

Úton útfélen ilyen kommentekre bukkanok redditen. Hogy egy férfi csak beéri egy nővel, mert jobbat nem tud megszerezni, azért néz más nőket a neten, mert a "párja" nem elég, meg úgy alapvetően egy férfinek egy nő nem lesz elég soha, de így legalább tudnak szexelni valakivel.

Az ember kedve elmegy attól,hogy kapcsolatban legyen.

Sajnos (vagy nem sajnos), gyermekkorom óta elég furcsa a szexualitásom. Vannak olyan dolgok amik egy átlag ember számára felfoghatatlan módon izgalomba hoznak. Legyen épp tárgy vagy anyag(nem mint drog) vagy egy szituáció, cselekvés.

Sokszor gondolkodom rajta, hogy keressek egy szexuál pszichológust és egy kicsit térítsen észhez, máskor pedig úgy érzem ez legalább annyira a részem mint bármi más.

Sok gondot nem okoznak az életemben, esetleg egy minimális elherdált összeget és sok beteljesítetlen vágyat. Ez egy olyan dolog amivel kap solatban nem igazán lehet tanácsot kérni, vagy bátran megbeszélni a pároddal. De lehet csak így gondolom így.

Szerintetek jobb megszabadulni ezektől a dolgoktól valamennyire, vagy élni velük ahogy tudtok?

Saját példa: egész életemben feketét hordtam feketével, két hónapja szedek antidepresszánst és egyik napról a másikra élénkebb, vidámabb színeket kezdtem hordani, a környezetem is szóvá tette hogy rám se ismernek; és több ilyen apró dolog volt.

Érdekelne másnak is volt-e ilyesmi, valami amiről azt hitted a személyiséged része de valójában a depresszió és/vagy szorongás megnyilvánulása volt.

Én heteró vagyok, életem során ahogy több időt töltöttem nők között, egyre kevésbé találtam őket vonzónak, annál inkább taszítónak. Nem vonzódom a férfiakhoz, tehát nem pótolta úgymond semmi, de kb. utóbbi fél évben már nagyon úgy érzem, hogy rosszul lennék, ha hozzám érne egy nő. Nem igazán tudok jó érzéssel gondolni rá. Nagyon kiábrándultam, egyszerűen elment a vágy. 29 éves vagyok, kb. 8 éve szingli. Nem egészen tudom, hogy ez mi, aszexuálissá váltam? Nem hallottam még ilyesmiről, nem is igazán tudom kontrollálni, hanem belülről jön, mint ahogy mondjuk 17 évesen megtetszettek lányok, az is belülről jött. De azért ez valami magyarázatra szorul, hogy gyakorlatilag undorodom tőlük. Nem akarok durván fogalmazni, de utóbbi pár hónapban már elég messzire eljutott ez a taszító érzés. Mi lehet ez? Tapasztalt valaki hasonlót?

Szeretném kérni, hogy a "magamra vettem, vérig sértett ezzel, ezért most jól elküldöm a szemétládát kommentben" mellőzzük. Megérteni próbálom a helyzetet, illetve megkérdezni, hogy valaki tapasztalt-e már hasonlót. Elég tanácstalanul állok a helyzettel.

Sziasztok! Előre szólok hogy hosszú lesz de sajnos már végső elkeseredésemben írok ide :/

5 éve vagyunk együtt (20/N,23/F), mielőtt összejöttünk elég sokat füvezett (amikor megismertem és találkozgattunk akkor sokszor nem volt beállva, ezért nem tudtam hogy komolyabb a helyzet) és más drog is befigyelt néha. Eleinte úgy voltam vele hogy rendben elfogadom, mindenkinek van “hibàja” meg hát fiatalok vagyunk. Aztán ahogy teltek a hónapok egyre kevésbé éreztem jól magam vele amikor be volt tépve, tompa volt , nem lehetett vele normálisan beszélgetni semmi. Jeleztem felé (mivel pár hónapja voltunk csak együtt) hogy nekem ez nem oké így és szeretnék szakítani, akkor azt mondta hogy inkább leteszi, én fontosabb vagyok. 4 éven keresztül tényleg nem gyújtott rá, nagyon büszke voltam és mintha kicserélték volna, mindenki (család,barátok) mondták hogy milyen jó hatással voltam rá, milyen jó irányba változott.

Másfél éve azonban elkezdett külföldön dolgozni - hetek, hónapok egymás nélkül - és kb fél év elteltével újra kezdődött. Első ilyen alkalmat elmondta, amire nem reagáltam túl jól ezért úgy döntött, mivel nem akar emiatt elveszíteni inkább szépen csak titkolózik. 1 éven keresztül hazudott róla nekem, még akkor is amikor nagyon egyértelmű volt mert láttam és éreztem rajta, de olyan bűntudatot keltet bennem hogy “ő sosem csinálna ilyet,miért nézem ki belőle” hogy én is elhittem hogy bolond vagyok.

Az utóbbi hónapban volt egy nagy vitánk, amit úgy zárt le hogy őszinte lesz és ezt elmondta nekem. Teljesen összetört a róla alkotott képem, mintha a szívemet tépték volna ki és ebben talán a hazugság jobban fájt. Jelenleg szüneten vagyunk, először azért “döntöttünk” így mert ő így nem bír velem együtt lenni és mérgező vagyok, majd 2 nap “szakítás” után rájött hogy szüksége van rám és nem akar elveszíteni.

Tehát most a szünet arról szól hogy összeszedje magát és letegye (ezt ő mondta). Mindezt nem úgy hogy egyik napról a másikra elhagyja, hanem hogy én engedjem neki hogy kedvére cigizgessen, mert ő így tudja majd lerakni (??). A helyzet iróniája hogy Amszterdamban dolgozik jelenleg, és nem, nem tűnik úgy mint aki ezt a szokást el akarja hagyni. Fogalmam sincs hogy megéri e várnom rá, én tényleg vele képzeltem el az életem és ugyanez fordítva, amíg nem ment külföldre nagyon jó volt minden. Sajnos a kollégák sem segítenek a helyzeten, nekem kicsit gyanús hogy ők is közrejátszottak ebben, és hiába ismerte be hogy függő (ami már lehetne egy jó kiindulópont
) nem tűnik úgy mintha lenne változás…sőt.
Tudom hogy hangzik ez az egész, visszaolvasva elég gáz de ha egyszer el tudta hagyni évekre, reménykedem hogy megint képes lenne rá és végre véglegesen.

Köszönöm ha valaki végig olvassa és kíváncsi vagyok hogy a szakításon kívül van e bármi tanács. Tisztában vagyok vele hogy az én nézőpontom sem teljesen oké, hiszen kezd egy egész elfogadott dologgá válni a füvezés, valamint “jobb” mintha alkoholista lenne, de nekem valahogy mégsem fér bele hiába próbáltam ki egyszer.
Aki volt ilyen helyzetben kérlek írja le a tapasztalatát, van e remény a tényleges változásra vagy sajnos jobb lenne ha valahogy elengedném :(

Edit: másféle drog nincs a képbe és abban a 4 évben sem volt

Sziasztok!

Nagyjából 1 hónapja 1-2nap kihagyással rendszeresen elkezdtem frontint szedni, kezdetben 2mg ot a rossz alvás miatt. Végül ezidő alatt 3 mg ig felmentem, és nagyjából 12 óra után ahogy ürül a szervezetemből, hihetetlen erős rohamok tudnak rám jönni, amik tünetei:

-megfogok halni érzés

-pulzusom az egekbe szökik (100-150 között)

- végtagjaim elgyengülnek, zsibbadnak

-fej/arc zsibbadás

Ha beveszek frontint, nagyjából fél óra és kb. kutyabajom.

Korábban is szedtem már frontint, emlékeim szerint akkor kevesebb dózissal, de hosszabb ideig. Ott egyik napról a másikra abbahagytam, és nem volt semmilyen hasonló tünetem.

Lehetségesek ilyen durva elvonási tünetek?

/Orvos látni fog, pontosabban pszichiáter holnap, de szeretném más tapasztalatát is olvasni/

Előre is köszönöm annak a hozzászólásokat.

Nagyon szeretnék kapcsolódni (lehetőleg) párkapcsolatban, de félek és szorongok, hogy ez a túlzott szeretet igény/adás, illetve az, hogy nagyon sokat tudnék ezek (objektív) hátteréről filózni, engem egy olyan embernek tüntethet fel, aki ezek miatt férfiatlan, nem vonzó. Külsőre kb oké vagyok, plusz súllyal ugyan de jó fizikummal, 25 vagyok.

Nyilván volt sok rossz ami ide vezetett, de ezeken sokat dolgoztam/dolgozok pszichologussal, meg 2 lányt már megszólítottam 7 év szingliség után, és magamhoz képest nem szorongtam, jól kezeltem (ők is) a visszautasítást.

Attól viszont egyre inkább szorongok, hogy vajon hanyadjára fog sikerülni, ha sokadjára, akkor az a sok csalódás hogy fogja rontani az esélyeim... De őszintén szólva azon is szorongok, hogy mondjuk mi lenne egy randin. Nagyon rég nem volt kapcsolatom.

Amúgy kb oké a belsőm is, csak mostanában sok nehézség van, meg kevés barát/rokon aki ráér.