u/JanTheDoomer

How does the sense of “I” assemble itself before I even notice it?

Question:

I simply cannot see how it happens that I believe and experience myself as this “I.” I cannot see how the process of identification happens, how the confusion occurs, how I keep thinking from the familiar point of view.

I say that I confuse myself with the “I,” but who is the one confusing themselves?

I think about myself as a subject. I live and feel the imagined story of the familiar suffering self, and I do not see that I do not see. I do not see why I perceive and interpret from this position. How does this self-misidentification happen? Is it because I act, perceive the outside world, objects and events, and think in the language of subject and object? Or is it simply a process happening by itself?

What do you think is true here? Is this the problem? How does identification create limitation?

Answer:

The most precise answer may be this: there is no separate “who” that confuses itself with the “I.” Rather, the process of confusion itself creates the felt sense that there is someone who has confused themselves with something.

This is hard to see because the familiar point of view already gives us the subject as if it were obvious. Experience does not usually appear first as pure sensing, with an “I” added later in a clearly visible step. Instead, sensing, body sensation, thought, memory, fear, and language bind together so quickly that the whole thing appears as one package: “I am experiencing this.”

For example, at first there may only be a bodily tension. Tightness in the chest, contraction in the stomach, closing in the throat. Then a thought appears: “Something is wrong.” Then memory or interpretation joins in: “This always happens to me.” Then an identity-statement forms: “I am like this,” “I am suffering,” “I cannot get out of this.” By the time it is noticed, you are no longer simply experiencing a body sensation. You are inside the story of a suffering self.

Identification is not one big decision. It is more like a series of micro-movements. A sensation appears, attention sticks to it, thought names it, memory connects it to the past, language places a subject in front of it, and the body seals it with a feeling of reality. This becomes: “This is me.”

Language is very powerful here. Language almost always works with a subject. “I feel.” “I think.” “I decided.” “I suffer.” This is useful in ordinary life, but ontologically it can mislead us. The structure of the sentence makes it seem as if there is first a stable subject, and then experience happens to it. But when looked at directly, often there is only experience first, and the subject-explanation comes afterward.

The problem is not that there is a functional self. A name, memory, decision-making, responsibility, body-boundaries, and relationships are needed in ordinary life. The problem begins when this functional center hardens into an absolute reality. When the practical self becomes a metaphysical self. When “this organism is responding here” turns into “I, as a separate inner being, own and carry this whole story.”

And why do you not see that you do not see? Because identification does not appear in front of you as an object. It does not announce itself as: “Now identification is happening.” Rather, it becomes the very viewpoint from which everything is seen. It is like glasses you cannot see because you are looking through them. This is why it feels true. Not because it has been proven, but because the entire field of perception is organized from that position.

So the question “who is confusing themselves?” can itself become a trap, because it again assumes a subject who made the mistake. A more precise question would be: how is the sense of “I” organizing itself right now? What is this present feeling made of, this feeling that “I am the one this is happening to”?

If you look very slowly, you may usually find layers like these: raw sensing, body sensation, emotional tone, thought, memory, naming, story, possession: “my feeling,” time: “I have always been like this, I will continue to be like this,” and defense: “I must solve this, avoid this, protect myself.” Together, these create the density of the “I”-sense.

Identification creates limitation by drawing a boundary around part of the open field of experience. This thought is mine. This feeling is me. This story is about me. This body is me, and the world is outside. This past is my past. This pain is my fate. The boundary is not necessarily false at the relative level of functioning, but when it feels ultimately true, it narrows reality.

And yes, this includes the fact that you act, perceive, see objects, and think about events. Ordinary functioning naturally appears to have a subject-object structure. There is a body, there is a world, there is decision, there is consequence. The nondual question does not deny this. It asks whether, within direct experience, a separate inner owner can actually be found who possesses all of it.

What you believe to be true usually does not function merely as a thought. It functions as reality felt in the body. This is why it is not enough to intellectually say, “there is no separate self.” If the body still experiences the world through threat, lack, shame, or defense, then the self-story reassembles. Not because you are stupid, but because the nervous system is trying to create stability.

Perhaps the most important point is this: self-misidentification is not a personal failure. You are not doing it wrong. It is an automatic organization formed by the interaction of consciousness, language, body, memory, and social learning. Recognition is not that someone finally defeats it. Recognition is that the process begins to become visible.

You do not need to find who is confusing themselves. You need to notice, very gently, how the impression of a separate “I” is assembling itself right now.

And when this becomes visible, even for a moment, something has already shifted. The story may continue. The pain may remain. But a small gap appears between the story and reality. That is where identification begins to loosen. Not because human functioning disappears, but because the story of the suffering self no longer completely covers what is here.

reddit.com
u/JanTheDoomer — 5 days ago
▲ 68 r/hungary

Révész Máriusz megszólalása után szerintem új szintre lépett a Balásy-ügy.

Eddig sokan kívülről mondták, hogy a Lounge, a New Land Media és a kapcsolódó cégek körül nem sima túlárazott közbeszerzésekről lehet szó, hanem egy központosított állami kommunikációs pénzáramról. Most viszont egy fideszes államtitkár mondja ki lényegében azt, hogy a rendszer drága volt, rugalmatlan volt, és akkor is velük kellett szerződni, ha az állami szereplő látta, hogy ez nem jó.

A mélyebb probléma itt az, hogy a közbeszerzés nem ellenőrzési eszközként működött, csak egy kényszerpálya volt. Ha egy állami szervezet látja, hogy drága a szolgáltatás, jelzi az NKOH-nak, beszél miniszterekkel, konkrét számokat visz Gulyás Gergelyhez és Navracsics Tiborhoz, mégsem tud érdemi változást elérni, akkor nem egy rossz szerződésről beszélünk. Akkor egy olyan intézményi konstrukcióról beszélünk, amelyben a felelősség szétszóródik, a döntés központosul, a kár pedig közpénzből van finanszírozva.

A Rogán-szál azért nem kerülhető meg, mert az NKOH a Miniszterelnöki Kabinetiroda felügyeleti köréhez kapcsolódott, Révész pedig a 24.hu cikke szerint nem nevezte meg direktben a politikai kulcsszereplőt, amikor Rogán Antal neve felmerült, csak annyit mondott az újságírónak: „hagyok önnek egy kis újságírói munkát, nézze meg.” Ez önmagában nem bizonyíték, de politikai olvasatként nagyon beszédes: a rendszerben mindenki tudja, hol volt a központ, csak kimondani TUDJUK KI nevét, na az már egy másik kockázatvállalási szint.

Ezért itt szerintem már nem az a fő kérdés, hogy Balásy Gyula személyesen mennyire hitelesen sírt a kamerák előtt. Az a kérdés, hogy milyen rendszer tette lehetővé ezt az egészet.

Ha minden minisztérium, háttérintézmény és állami szereplő gyakorlatilag egy szűk cégkörön keresztül tudott kommunikációs vagy rendezvényes feladatokat megrendelni, ha a piaci áraknál magasabb díjak rendszerszerűen megjelentek, ha a munkák jelentős részét alvállalkozók végezték, miközben a profit a központi cégeknél maradt, és ha minderről belső jelzések is mentek felfelé, akkor ez már túlmutat egy-egy rossz szerződésen.

Ügyészi szemmel itt legalább négy kérdés lenne kulcsfontosságú:

  • Ki tervezte meg ezt a központosított beszerzési modellt?
  • Ki döntött arról, hogy az állami szereplők ezen keresztül költsenek?
  • Kik tudtak arról, hogy a rendszer drága vagy versenykorlátozó?
  • Kikhez került végül a pénz, a profit és az ebből származó politikai haszon?

A „szervezett bűnözés” kifejezéssel óvatosan kell bánni, mert az jogilag bizonyítást igényel. De politikai és rendszerszintű értelemben a minta már nagyon erősen hasonlít egy szervezetten működtetett közpénz-kivonási és befolyásolási hálózatra: központosított döntés, kijelölt nyertesek, túlárazás gyanúja, alvállalkozói láncok, kormánypárti média finanszírozása, majd politikai kampányhatás.

Szóval a kérdés szerintem ez:

  • Megállhat-e lassan a szervezett bűnözés gyanúja ebben az ügyben, vagy jogilag még pontosabban kellene fogalmazni: hűtlen kezelés, költségvetési csalás, tiltott pártfinanszírozás jellegű működés, befolyással üzérkedés, esetleg ezek hálózatos kombinációja?

És ami talán még fontosabb: ha ez nem szervezett visszaélési rendszer volt, akkor mi volt?

u/JanTheDoomer — 8 days ago
▲ 153 r/hungary

Amikor egy kormányközeli megszólaló arról beszél, hogy egy kommunikációs cég „a fél lakosság kontrollálására” alkalmas, akkor akaratlanul is kimond valamit arról, hogyan gondolkodtak eddig a nyilvánosságról.

Mert ha ez a cég valóban ekkora társadalmi befolyásoló erővel bírt, akkor a kérdés nem az, hogy most mire használhatná más, hanem hogy az elmúlt években mire használták azok, akik közpénzből felépítették, megrendelésekkel táplálták, és kampányról kampányra működtették?

Ez a vád így visszafelé sül el. Nem a jövőről árulja el a legtöbbet, hanem a múltról. Arról, hogy az állami kommunikációt nem közérdekű tájékoztatásként, hanem tömegbefolyásolási infrastruktúraként kezelték. És most, amikor ez az eszköz kikerülhet a kontrolljuk alól, hirtelen veszélyessé válik.

A legfurcsább az, hogy pontosan azok beszélnek kontrollról, akik tizenhat évig a közpénzből finanszírozott plakátkampányok, közmédia-üzenetek, ellenségképek, félelemkeltő narratívák és központilag vezérelt kommunikáció világában éltek. Ez így a legtisztább önleleplezés.

A kérdés ezért az: ha egy ilyen cég alkalmas „a fél lakosság kontrollálására”, akkor miért volt rendben, hogy ugyanez az infrastruktúra éveken át a kormányzati hatalom szolgálatában állt? És miért csak akkor lett probléma, amikor már nem ugyanazok rendelkeznek fölötte?

u/JanTheDoomer — 9 days ago
▲ 185 r/hungary

Az Index-helyreigazítás után nem az a fő kérdés, ki hazudott, hanem hogy összeér-e a teljes felelősségi lánc, ezért érdemes lenne higgadtan, de nagyon komolyan szétválasztani a történet rétegeit.

Az első réteg az Index felelőssége. A lap valótlanul állított valamit egy dokumentumról, amit aztán politikai programként kezelt. Ez a helyreigazítás után már nem pusztán véleménykérdés, hanem dokumentált sajtójogi tény.

A második réteg az ebből épített politikai kampány. Ha egy nem igazolt vagy később valótlanul bemutatottnak bizonyuló állításra kormányzati kommunikáció, plakátkampány, konzultáció és médiaterítés épült, akkor már nem egyszerű sajtóhibáról beszélünk. Itt felmerül a közpénz rendeltetésszerű felhasználása, a választók megtévesztése és a közérdek hiánya is.

A harmadik réteg a legfontosabb, de ezt kell a legóvatosabban kezelni: volt-e koordináció? Volt-e megbízás? Volt-e előzetes tudás arról, hogy az állítás bizonytalan vagy hamis? Kik döntöttek a kampányról, milyen dokumentum alapján, mikor, milyen belső jelzések után, és a cáfolatok ellenére miért futott tovább az egész?

Szerintem itt nem az lenne a jó irány, hogy indulatból kijelentjük: „fizessen az Index mindent”. A felnőtt jogállami válasz inkább az lenne, hogy végig kell menni a teljes felelősségi láncon.

Ki hozta létre vagy adta át az anyagot?

Ki minősítette hitelesnek?

Ki közölte?

Ki vette át?

Ki rendelte meg a kampányt?

Ki hagyta jóvá a közpénzköltést?

Ki tudta, hogy a Tisza cáfolja, mégis tovább futtatta?

Ha ezeket külön kezeljük, akkor nem mossuk össze a sajtójogi, politikai, közpénzügyi és esetleges büntetőjogi felelősséget. Ha viszont a lánc valahol bizonyíthatóan összeér, akkor már nem egyszerű újságírói hiba van, hanem szervezett politikai megtévesztés közpénzből.

És szerintem itt kezdődik az igazán fontos kérdés:

Milyen eljárás, vizsgálat vagy intézményi mechanizmus lenne képes ezt ténylegesen feltárni?

Parlamenti vizsgálóbizottság?

Állami Számvevőszék?

Ügyészségi nyomozás?

GVH vagy médiahatósági vizsgálat?

Közérdekű adatigénylések sorozata?

Sajtóperek és kártérítési perek?

Vagy ezek együtt?

A kérdés tehát nem csak az, hogy hazugság volt-e. Az Index helyreigazítása után ez a része elég világosnak tűnik.

A nagyobb kérdés az, hogy egy ilyen hazugság hogyan tudott közpénzből országos politikai kampánnyá válni, és kik viselik ezért a tényleges felelősséget.

u/JanTheDoomer — 11 days ago
▲ 319 r/hungary

A Hegedűs Zsolt és Kapitány István közötti nyilvános pontosítás első ránézésre lehet egy egyszerű belső ellentmondásnak tűnő ügy. Valaki mondott valamit a szabad szülészorvos-választásról, egy másik szakpolitikus pedig jelezte, hogy a kérdés ennél összetettebb, és végül az egészségügyi minisztérium dönt majd szakmai egyeztetések után. Szerintem viszont itt nem csak az adott egészségpolitikai kérdés érdekes.

A mélyebb ügy az, hogy milyen kommunikációs kultúra kezd megjelenni a nyilvánosság előtt?

Az elmúlt években Magyarországon hozzászoktunk ahhoz, hogy a politikai kommunikáció központból érkezik. Előbb megszületik az üzenet, utána minden szereplő ugyanazt ismétli. A nyilvános eltérés, pontosítás vagy szakmai vita ilyenkor hibának, szétesésnek, fegyelmezetlenségnek látszik.

Egy működőbb politikai kultúrában viszont a szakmai vita nem gyengeség, hanem a döntéshozatal része. Egy egészségügyi kérdésnél például nem elég egy jól hangzó ígéret. Számít az ellátásszervezés, a betegjog, az állami és magánellátás határa, az intézményi minőség, a hozzáférés igazságossága, és az is, hogy milyen adatokat lát a társadalom egy kórház működéséről.

Ebben az értelemben Hegedűs reakciója nem feltétlenül visszakozásként olvasható. Inkább annak jele lehet, hogy egy politikai állítást szakmai valóságteszt követ. Ez szokatlan ott, ahol sokáig a kommunikációs egység fontosabb volt, mint a nyilvános szakmai árnyalás.

A kérdés ezért szerintem nem csak az, hogy legyen-e szabad szülészorvos-választás. A nagyobb kérdés az, hogy mit kezdünk azzal, ha a nyilvánosság előtt zajlik szakmai vita. Képesek vagyunk ezt a döntés előtti tisztázás jeleként értelmezni, vagy automatikusan gyengeségnek, káosznak, belső törésnek látjuk?

Mert ha minden eltérést azonnal kommunikációs hibának nevezünk, akkor valójában mi magunk is a régi központi kommunikációs logikát tartjuk életben. Azt várjuk, hogy legyen egyetlen üzenet, egyetlen hang, egyetlen vonal, és mindenki ahhoz igazodjon. Pedig lehet, hogy a következő politikai kultúra egyik fontos jele éppen az lesz, hogy a szakmai különbségek nem eltűnnek a háttérben, hanem a nyilvánosság előtt válnak rendezhetővé.

Szerintetek hol van ennek az egészséges határa?

Mikor építő szakmai vita egy ilyen nyilvános pontosítás, és mikor valódi kommunikációs zavar?

u/JanTheDoomer — 13 days ago